Metalhead
A film...
A drámai történet során egy farmon nevelkedett lány történetét ismerhetik meg a nézők, aki bátyja tragikus halálát követően a metal zenében talál vigaszt. Gitározni kezd, egyre erőteljesebb zenéket hallgat, iszik, cigarettázik...
A több, mint más fél órás művet felirat nélkül néztem meg, így a párbeszédekből nem sokat értettem a norvég vagy svéd nyelv miatt, de az alapvető konfliktusok átjöttek. Művészfilm révén voltak benne fura szálak, és sajnos elég erős sztereotípiákra építkezik...
... és ami mögötte van
A rock és metal zene rajongónak nagy része vagy családon belüli vagy baráti hatásra ismerkednek meg elég fiatalon a zenei stílussal. Sokan gondolják úgy, hogy valamilyen lelki trauma miatt menekülnek vigaszért a fémzene szeretetébe a tinik, de ez nem feltétlenül igaz. A problémás családi háttér (elvált szülők, árvaság) sajnos elég gyakori kép hazánkban, nem kell ehhez hasonló eseményre fogni azt, ha valaki ilyen stílusú zent kezd hallgatni.
A család támogatása sok esetben kérdéses, de egyértelműen jobb, ha hagyják a "gyereknek", hogy azt tegye, amit a szíve diktál, ha egy zenei irányzat szeretetéről van szó. Itt külön kiemelném, hogy nem azzal a gondolattal kell ezt tenni, hogy "majd úgy is kinövi", mert a fémzene szeretete bizony örök életre ott marad az ember szívében.
A másik hatalmas sztereotípia, hogy a metal rajongók bizony csak talpig feketében lehetnek igazi metalosok. Habár magam is tetőtől-talpig feketében érzem jól magam, vannak olyan ismerőseim, akik farmert, a színek sötétebb árnyalatait is viselik. A feketével kapcsolatban nem győzöm elégszer kiemelni, így most is leírom, hogy nem a szín viselése, hanem az embert ért események illetve az alapvető személyiségi beállítottság vezethet depresszióhoz. Érdekességként elmondanám, hogy egy kutatóintézetben végzett kérdőíves kutatás szerint a metalt kedvelő emberek kevesebb százaléka magába fordulós vagy épp depressziós típus, mint azok, akik minden féle irányzatú zenére vevők.